A mai nap képekben

Ülök, nézek, gondolkoznék, ha menne. De nem megy. Azt érzem csak, hogy fáj. Minden szó, minden nem úgy gondolt tett és az összes hiba, ami hozzám kapcsolódik. Nem önsajnálat, csak próbálom összeszedni magam. Nevetséges, hogy az írással teszem. Ez maradt, ez az, ami egyedül végigkísért. Ettől jutottam előbbre, ezzel szereztem a sikereim jórészét és részben ez is sok konfliktusom forrása. Bár igazából, az írás, mint tevékenység nem hibás, a betűim sem azok. Sosem tudtam kifejezni magam az elhangzott szavakkal. Inkább csak írtam. Ehhez nem kell beszélni, van időm összeszedni magam, a gondolatokat, melyek csapkodnak a fejemben, mint a villámok és hasogatják a szívemet is egyszerre. Nem önsajnálok. Csak, ha másnak nem tudtam, magamnak leírom azt, amit el akartam volna mondani.
Kínlódtam, szenvedtem, aztán rámtalált a boldogság, úgy éreztem, érzem még ma is. Boldog voltam mindig, akkor is, mikor veszekedtünk, mert örültem, hogy van nekem. Örültem, hogy kaptam valakit, akinek végre egy kicsit is fontos vagyok. Tulajdonképpen egy esélyt, a boldogság megtartásához. Harcolt értem, nálam pedig nem volt kételkedőbb és egyben boldogabb. Aztán jött az érzés, hogy nem közömbös és hogy hiányzik és hol van már, miért nem hív. Aztán elkezdett kattogni az agyam. Talán neki sem vagyok több, talán Ő is csak azért van velem, hogy bántson. A kedvesség, a bókok, a törődés aztán ellepték a kételyeket. Maradt a szerelem. Aztán megszoktuk, hogy egymáséi vagyunk, nem harcolt már, hisz tudta, az Övé vagyok és én reméltem, hogy az enyém. Aggódtam, féltem, hogy talán nem vagyok annyira fontos, mint szeretném, vagy mint ahogyan mondja. Sok vita volt ebből és veszekedés. Egy-egy pici darab mindig kiszakadt belőlem az összes vitánknál, amik azzal értek véget, hogy ennyi volt. Aztán sírtam, mint soha azelőtt. Sírtam, mert éreztem elvesztem, ami Mindent jelent és Aki nélkül semmi vagyok. Éreztem, rájöttem, csak én vagyok, csak én kellek, csak én számítok. Fura természetem van. Sosem úgy sülnek el a szavaim szóban, mint ahogyan szeretném. Mindig máshogy értelmezik. Nem mentegetőzöm, nem lenne értelme. Tudom, sok függött tőlem, de engem csak a makacs ösztöneim hajtottak, minél inkább idősebb lettem. Kimondtam a szót és tudtam nem lett volna szabad és aztán jött a vihar, pedig csak napsütést akartam. Sok vihar közt megannyi boldogság, olyanok, mint előtte még sosem. Legalábbis az én szürkésebb, hétköznapiasabb életemben addig soha. Vágy, szerelem, szenvedély, szex, viharok, édes megbékélés követték egymást percről percre, mégis, mintha egyszerre ment volna minden végbe. Aztán mesélt és én nem tudtam, hogyan kell fogadnom, mert ahogyan fogadtam, nem volt helyes. Szóvá tette, úgy éreztem, jobb, ha nem adok hangot ilyen irányú véleményemnek. Nem akartam több vitát. Féltem, hogy elveszteném. Most pedig emiatt vesztettem el. Pedig végig ott álltam, csak köd volt, és nem látszódott és ez nem mentség, jól tudom. Mikor azt mondtam, ne aggódj, lesz ennél jobb, jött a válasz, mit tudsz te? semmit, ne próbálj felnőttet játszani, ha nem vagy még az. Továbbra sem tudok felnőttként viselkedni. Más fogalmaim vannak róla. Egyszerűbbek, egyszerű vagyok. próbáltam vígaszt nyújtani, de sosem úgy, ahogyan azt kellett volna. Soha nem találtam meg igazán azt a hangot, amitől érezte volna, az utolsó percig bárhol és bármiben Vele vagyok és maradok. Csak folytatódtak a félreértések, a nem úgy gondoltam dolgok és beleivódtak a kapcsolatunkba. Vágytam az első időkre, a lángra, az érzésre, hogy én kellek, nem más. Tudtam ezt azután is, tudom ezt ma is, csak jó érzés, mikor ez tudatosul az emberben apróságok formájában. Annyira éreztem a szeretetét és nem tudtam, hogyan viszonoztam. Csak figyeltem, figyeltem a szavait, hogy mit szeret, vagy miről álmodik és néha próbáltam megédesíteni vele a borús napokat, amelyek állandóan kísértik.Hibát követtem el, mikor pénzkérdést csináltam abból, hogy viszonozni akarja az apróságaim. Legalábbis azt hiszem, ezért akarta. Én viszont nem éreztem volna teljesen, féktelenül jól magam, tudva, hogy jövő héten még jól jöhetne neki, amit rám akar költeni. Ismét vitát szült ez a gondolatom, aminek hangot adtam. Nem értette, miért utasítom el, hiszen csak velem akart lenni, csak pár kellemes percet akart kettőnknek, emléket. De én úgy éreztem, ilyen helyzetben nem lenne igazán édes emlék, számomra nem. Önzőség volt ez, már tudom, hagynom kellett volna és nem elrontani mindent. De elrontottam, ismét, szokásomhoz híven. Pedig nem akartam, komolyan nem. Aztán folytatódott minden, lenyeltük a mérges szavakat és sosem volt jobb érzés és órák, mint azután. Meséltem neki, olyanokról, amik én vagyok, a részeimről és Ő is mesélt és aztán elaludt, én pedig örültem, hogy mellettem van, bármi történjen is. Jött a búcsú, jött a másnap, a gyors távozás és az üresség, ami az idők során sosem volt még ekkora. Nem tudtam mit kezdeni vele, hogy nincs egy nyugodt percem sem, egy pillanatom sem, amiben ne rá gondoltam volna, vagy az elviselhetetlen hiányára. Nem voltam önmagam, csak ültem, ahol előtte Ő és takaróztam közben, amivel órákkal azelőtt még Ő és éreztem, vagy legalább próbáltam. Sírtam, egész nap, egész éjjel és aztán megnyugodtam, rájöttem, ott volt velem egy darabja és ráébresztett arra, hogy mekkora kincs is Ő nekem. Ha pedig ilyen kincse van valakinek, azért nem sírni kell, mintha sajnálná, hanem örülni neki, boldogsággal eltelni a tudattól, megnyugodni és várni a következő alkalmat, mikor akár csak beszélhetünk is. Így lett. Megnyugodtam, aztán megcsörrent a telefon. Ő hívott. Nem tudom elmondani, mi volt az amit éreztem, de a boldogság szó túl kevés és semmitmondó volt hozzá képest. hallottam a hangját, annyira hiányzott, pedig aznap délelőtt még velem volt és mégis, mintha hetek teltek volna el pár óra alatt. Megőrültem és éreztem, Ő is így érez. Aztán másnap reggel mosolyogva keltem, mint ahogyan az elején, mintha akkor kezdődött volna minden. Pedig ez csak egy új fejezet volt. Nekem legalábbis annak tűnt, úgy éreztem, érzem most is. Sosem voltam vallásos, csak tiszteltem, aki az volt, de akkor reggel megköszöntem Istennek, hogy megadta nekem az utat, egy olyan férfiban, akinél nem szeret jobban más, és akiért az életemnél is többet adnék, ha megtehetném. Imádkoztam, hogy az az érzés örök legyen, hogy vigyázzon magára aznap, és hogy sikerüljön az első napja. Sikerült, boldogan mesélt. Szép volt minden és aztán szembesültem a legelső és legnagyobb hibámmal, ami az volt, hogy nem érezte, hogy mellette állok, bárhol és bármiben. Én pedig csak ellenkeztem, hogy nem így van, mert megijedtem, hogy tényleg így gondolja, hogy tényleg így tűnt. Nem akartam, nem akarom. Próbáltam és amég tudom az eszem próbálni fogok a magam módján mellette állni, akkor is, ha már nem kér belőle, sem belőlem. Igazából rendesen fel sem fogtam, annyira gyorsan történt minden és aztán eljött a másnap és azt gondoltam, talán megbocsát nekem, talán elkezdhetem, komolyan, úgy hogy érezze, hogy ott vagyok. De csak jött az újabb félreértés. Apró dologról, ami jelentéktelen volt. Mégis felfújtam, mert nem fogadta csak úgy el. Felfújtam és Ő is felfújta és betelt a pohár. Vita és félelem. Félek, hogy ezzel valóban elvesztettem. Nem akarom, de ha így szeretné, nem erőltethetem. Azt mondja ne telefonáljak, ne írjak, ne keressem. Máskor pedig, hogy miért nem tettem. Nem vagyok felnőtt. Csak egy vagyok a sok közül, aki a neveltetése és a korlátai fogságába esett és elrontja az egyetlen jót is. Nem akarom, de nem tehetek mást. Nem tudom, mit kellene tennem. Valóban hagyni, vagy igenis utána menni és megölelni és újra- és újra elismételni, hogy szeretem, és ott vagyok és próbálkozom. Annyira sablonosnak hangzik, de annyira így érzem legbelül. A legnagyobb baj, hogy a hibáim azok, amik Őt elüldözik tőlem. Nem tudom mit tegyek. Ígyhát kivárom mit hoz a holnap, vagy a holnapután, vagy a jövő hét, vagy az, mikor azt mondja, ne csináljuk ezt, hisz mindennél jobban szeretjük egymást. Várni fogom, bármeddig. Nekem ennyit megér, bármi is az ára. Megkóstoltam egyszer a boldogságot, nem kell másmilyen. Csak az az egy, csak Ő, csak Vele. Mert szeretem...

Kezdetek

Első spot, új blog. Kezdetként egy kis zene, amég megjön az ihlet...