Ejj, azok a feltáratlan vágyak..

Sokszor van, hogy az ember egyszerűen csak elkezd gondolkozni. Gondolkozni jövőn, múlton, napi dolgokon, emlékeken, kapcsolatokon, embereken, a saját kis életén..
Nem tudom, mi jön, nem szeretem, mikor valamit nem tudok irányítani. Amiért hiába teszek, nincs elég befolyásom. Persze egyetlen kivétel ez alól az emberi kapcsolataim. Azokat sosem tudnám tudatosan irányítani, képtelen lennék marionette-babákként kezelni azokatt, akik körülvesznek vagy akikkel nap, mint nap találkozom. Nem tudnám kavarni a szálakat, úgy, hogy azok a végén nekem kedvezzenek. Undorodom ettől. Furcsa kettősség, de igyekszem hű maradni az elveimhez, már ha az embernek 19 évesen lehetnek szilárd elvei. Mégis úgy érzem, elég löketet kaptam, ami segített a saját kis szabályrendszeremet kialakítani.
Az a sok bizonytalanság és kétség, amikkel tele vannak a mindennapjaink...Annyira szörnyű ez az egész.. Akár a saját életén gondolkozik az ember lánya, akár másokén. Olyanokén, akiket szeret.. Nem tudom melyik nehezebb. Talán hallgatni és tehetetlennek maradni, az a nehezebb. Annál nincs rosszabb. Mikor érzed a barátaid fájdalmát, de te nem tudsz, képtelen vagy segíteni vagy akár könnyíteni a lelkükön. Talán azért, mert keveset tapasztaltál, talán azért, mert épp túl sokat. Csak sajnos, vagy nem sajnos, nem ugyanúgy épülünk fel. Nem ugyanazok az akadályok keresztezik a bukdácsolásainkat...hiába érezzük egymást emberileg és lelkileg annyira közel. Van, aki nagy családba születik, szerető családba, testvérek mellé, ambíciózus anya mellé, aki egy hang miatt a tűzbe menne a gyermekéért. Vagy kisebb családba, gondok közé ugyanúgy, de mégse annyira egyedül. Kevesebb a mosoly, egyre kevesebb. Vagy talán az a jobb, ha az ember egyedül születik bele egy reménytelen házasságba, mint egyfajta mentőöv? Nem tudnám megmondani. Csak egy oldalát ismerem ennek az egész életszerű valaminek, amit taposunk. Nem tudom, még sejteni se mindig vagyok képes..
Talán azt mondanánk elsőre, hogy persze a nagy család, a boldog gyerekkor és a testvérek az, amit minden józan ember választana. De mi van, ha az az élet sem ilyen habos? Mi van, ha az olyan ember, hiába kap jó adottságokat, testben és észben, sok barátot és kapcsolatot, hiába válik ambiciózussá maga is, makaccsá és emberivé, hogyha a lelke nem lehet teljes? Mi van, ha hiába tesz meg mindent az életért, ha az élet mindig és mindig csak nagy farönköket és szakadékokat terel elé? Jobb az, ha kisebb vagy inkább más problémákkal van tele a gyerekkor, magányosan, egyedül, saját világban, ugyanolyan erősen, de mégis törékenyebben mint bárki más? Vajon attól leszünk-e igazán emberek, amit otthonról hozunk vagy kell hozzá az ember saját tudata is? De, hogyha az kell, elég -e az, hogy hű marad a családi örökséghez, tisztelethez, gondoskodáshoz..vagy a fájdalomtól érünk igazán egyre inkább emberré? Miért fáj jobban az élet annak, aki át is gondolja? Miért érdemlik azok az emberek az igazi fájdalmat, ha emiatt sosem lehetnek önfeledtek, butácskák, naívak..tudatlanok. Persze idézőjelben. Miért kell ilyen embereknek is lennie? ha minden ember, asszony és férfi egyforma, miért fáj az egyik lelke jobban, ha fájdalom éri? Miért van öntudat néhány emberben és hogy formálhatja azt leghelyesebben, úgy hogy kevéssé sérüljön, mégis hasznos maradjon?
Egyre kevésbé értem az embereket. A gondjaikat, a fájdalmukat..





Vajon a rossz után tényleg jön jó, vagy csak ebbe könnyebb kapaszkodni?

Túl sok a kérdőjel, kevés a pont.

Ashes to ashes...

Sok a kérdőjel, kevés a pont.

Szombat este ne kapcsold be a tvt....

Az ember egy idő után immunissá válik a saját fájdalmára. Megtanul vele együtt élni, a végén azt hiszi kiölt magából mindent. Éli az életét, ami valamiért nem az igazi, érzi, hogy nem az, de nem tehet ellene semmit. Képtelen ellene tenni. Úgy érzi nem tehet mást, mint sodródik. De a sodrás nem elég erős, mert nem jön semmi, csak a másnap. De a másnap ugyanolyan, mint az előző.
Aztán unalomból lapozgatja a tévét, talál egy jónak tűnő filmet. De persze nem egy bugyuta film lesz. Mélyen szívbe markol és előfakaszt minden egyes szikrát a régi fájdalomból és akkor eszébe jut, hogy hiába telik az idő, mégis a lelke ugyanúgy romokban van, mint egy nappal vagy évvel előtte.

http://www.youtube.com/watch?v=IhoXEq3MdVA

Mikor lesz ennek vége? Mikor lehet nyugtom?

Sok a kérdőjel, kevés a pont.