Újabb hét, második napja telt szinte el már, legalábbis a kellemetlen kutyakötelességek 80%-án túlvagyok mára (is).
Ebben a tanévben érzem leginkább, hogy utálok suliba járni. Tudom, ismerős az érzés, az általánossal is ez volt. De alapjában véve nem az oktatással, vagy a tanárokkal van a probléma(***mély sóhaj:D). Az a baj, hogy a mai diákéletének szerves része, hogy megkeserítse a másik életét. Akár tanárét (ez alapkövetelmény), akár másik diákét. Az a probléma leginkább, hogy a mai divatos diák előszeretettel nem tanul, nem csinál házit, olvas pletykamagazint, zenét hallgat az óra közben, szemtelen, megengedhetetlen stílusban beszél a tanáraival, akiknek szerencséjük, hogy a a szembeköpés most épp nem divat, mert különben az anyagzsepik aranykorát élné a társadalom megint. Egyszerűen szánalmas, hogy az a diák, aki ezekkel a felet
tébb hasznos és kifejezetten készségfejlesztő tevékenységekkel foglalja le magát "tanulás" címszó alatt, még pluszban elvárásokkal és hatalmas egoizmussal is rendelkezik. Fel van háborodva, ha nem kap például jó jegyet, ha egész órán csendben nem csinál semmit. " De tanárnő, nem csináltam semmit, most miért nem kapok 5-öst? Csendben voltam egész órán!" Egész nap, minden héten ezt hallgatom, kissé már unalmas. De a vicc az egészben az, hogy az efféle diákok előszeretettel hivatkoznak arra, hogy "bezzeg az Xy (jelen esetben vegyünk engem;))(mondjuk majdnem minden esetben ez van) miért kapott erre 5-öst vagy 4-est vagy akármit?"
Jó példa erre, hogy ma kikaptunk egy irodalom dolgozatot. Ami természetesen a megírás napján újabb népfelkelést szült, mert mi az, hogy íratni mer a tanár, anélkül, hogy bejelentette volna, ráadásul olyan vers elemzése a feladat, amit még a tanárnéni nem rágott a szánkba, magyarul ismeretlen. Tehát, Ady két kevésbé híres, ám annál jobb verséből kellett összehasonlítást írni, összefüggő mondatokban, nem vázlatban(!)(újabb felháborodás, mivel a 11/A szakközépben a szavatos mondatalkotás nem tartozik az erősségek közé). Ígytehát, én, azaz Xy hozzá is fogtam még kb 3 emberrel együtt a 27-ből a dolgozatnak, amég a többi üvöltve nyílvánította ki nemtetszését. Izgalmas és megnyugtató idilli pillanatok voltak. Tehát, én, mint Xy, életemben kb először kissé megijedtem, mert, mint
ahogy eddig soha, aznapra sem tanultam magyart.(mert minek???) Kissé nehéznek éreztem a feladatot, de mikor belelendültem, nem volt már akadály, előjött a szokásos kifejtős stílusom, amit Kertainé annyira szeret. Tehát írtam ismét egy Irodalom: 5 Helyesírás: 5 eredményű dolgozatot. Amit, ahogy már mondtam, ma kaptam meg. Óra után, odamentem a tanárhoz, volt egy kérdésem a dolgozatommal kapcsolatban, pontosabban egy hullámos piros vonallal és egy mellé aggatott formás kis kérdőjellel kapcsolatban. Ígytehát mély analizálásba kezdtünk a tanárnővel, mondta az érveit, kivédtem, láttam rajta, hogy unja. De nem szeretem, ha valamit jól csinálok, mégis van benne valami hiba(nem szőrszálhasogatás, csak precízségre törekedésnek hívják!!). Kevés dologhoz van tehetségem (a hisztin kívül...ide majd nem kérek megjegyzést). De az irodalom egy olyan dolog, ami mindig ment, amire életemben nem készültem, mégis mindig ment álmomból felkelve is. Az irodalom az nekem, mint a sportolóknak a tehetségük, vagy maga a sport. Szeretem, óvatosan szenvedélynek is nevezhetném, de ez egy aprócskát barokkos túlzás lenne. A lényeg, hogy ez a talán egyetlen dolog, amivel tudok érvényesülni, ami igazán megy. Ígyhát, szerintem érthető, hogy megkérdeztem, mi volt a hibám, a jegyemtől függetlenül. Eközben az osztály egyik "nagyfiúja" név szerint R.(aki mellesleg súlyt emel, tehát egy 160 kilós állat, kopasz fejjel, kevés ésszel) elkezdett beszólogatni, miközben én a tanárral beszéltem. A beszólását érdemes idéznem, csak a hitelességem kedvéért: "Xy bazdmeg, miért nem örülsz a szájbabaszott 5-ösödnek és fogod be a pofád, más bezzeg kettest is alig kapott, az 5-ösnél meg úgyse kapsz jobbat, szóval ne nyaljál..."(részlet volt) Tanárnő nem fűzött ehhez a kis kedves monológhoz semmit, csak rámnézett, majd ráhagytam a beszélgetést, mondván, jó, mindegy. Eközben R. további kedves megjegyzései kísérték végig a maradék szünetemet és az utolsó órát is. Óra után indultunk haza I.-vel és megkérdeztem tőle naívan, hogy most komolyan mi rosszat teszek én ezek ellen mindennap? Mindig ez van, ha én valamit jól csinálok, akkor szar vagyok. Erre I. azt mondta, amit eddig is tudtam, "Mert idióták és tisztában vannak vele, hogy sosem fognak olyan irodalomdogákat ír
ni, mint te..." Igaza van, tudom. De attól, hogy nekem megy, másnak nem, miért én vagyok a rossz? bár, igaz lehet a mondás, hogy "Ha nekem szar, legyen az neked is." Például én nem emelek súlyt, nem is próbálkozom vele, nem is vágyom sikerre azzal kapcsolatban. Ez miért nem olyan? Mások, sokak hozzáállása miért olyan egyszerű és sokszor primitív? Miért érzi mindenki különlegesnek magát, holott nem tesznek le semmit az asztalra? És miért várják el mégis a sikert, az elismerést?
Annyira buták néhányan. Irígykednek olyasmire, ami nekik is meglehetne, ha dolgoznának érte. De ülni és várni a sültgalambra a babérkoszorúval együtt sokkal egyszerűbb, én elhiszem.
A legrosszabb az egészben nem az, hogy a diákok ilyenek, hanem, hogy szinte az egész ország, "közösség" amiben élünk. A legtöbben csak ülnek és várják a jót, a pénzt, a sikert, a kevesebb ezt, a több azt. Fel vannak háborodva, ha valami nem működik gördülékenyen, mégsem tesz érte senki semmit. Mégis jogaik vannak, azok sérthetetlenek, csak nekik ne kelljen semmit tenni a jóért vagy bármiért...(Jó példa Miskolc) Ilyen világban élünk. Sokaknak ezt tanítják otthon az intelligens szülők, így nem is csodálkozom már igazán, hogy a gyerek is ilyen. Egyszerűen csak elkeserít és szánalmasnak tartom és szerencsésnek érzem magam, hogy kaptam észt a szemüveg mellé.
Ennyi voltam mára, megyek "tanulok" és várom Őt. További szebbet és jobbat.
(Xy helyett R.A.)
Úgy döntöttem, megtisztítom az ablakokat itt az emeleten. A tetőablakaim és az előszobait, aminek olyan hülyén szar az alakja. Utálok ablakot pucolni, de legfőképp tetőablakot. Hálátlan egy meló. De most nem éreztem semmi utálatot vagy nyűgöt, csak olyan kedvem volt, hogy megpucoltam az ablakot. És tiszta lett. Mindegyik. Most pedig szakad az eső. fél hat van. A munkámnak annyi. Nem értem. Minek csinál az ember valamit, ha az órák, percek múlva semmivé lesz? Nem vagyunk mi Don Quijote-k. Akkor mégis miért? Mert addig a pár óráig szépen ki lehet látni? Szépen süt be a Nap, egy folt sincs... De csak pár óráig, csak múló állapot. Akkor mégis miért csináljuk?
