Nem akarom ezt.
Nem akarom hallani ezt a sok fájdalmat.
Nem akarom érezni én is.
Elég a sajátom.
Azt sem akarom érezni.
Nem akarok együtt érezni.
Megint, még mindig, ismét és újra...
Nem akarok érezni sem...így nem.
Nem akarom Lisa Gerrardot hallani, nem akarom megnlzni a Man on fire-t.
Nem akarom minden egyes rohadt porcikámban érezni ezt a dalt és ezt a rengeteg fájdalmat együtt.

Sok.
Érted?
Bárki is vagy, értsd végre meg!
Túl sok!

Élni akarok, érted amit mondok??
Élni, mint a többi normális egyetemista.
Ki akarom élvezni minden egyes rohadt percét.
Bulikat akarok, nevetést és sok tanulást.
Embereket akarok.
Újakat.
Sokat.
De nem túlságosan sokat.
Csak eleget.

Önző akarok  egyszer végre én is lenni, érted?
Önző.
Boldog.
Önfeledt.


Miért olyan rohadtul lehetetlen ez?
Miért kell megnehezíteni az egyébként sem nyílegyenes utamat?
Mikor lesz végre elég?
Mikor kapok szabadságot?



Túl sok a kérdés, kevés a pont.