Szombat...

Szombat. Reggel korán csörög a telefon, én pedig egy újabb szívrohamon estem át. Ahelyett, hogy aludtam volna, mentem suliba.. Én hülye, pedig még csak nem is tanultunk, ugyanis Tavasz nap volt vagy mi a franc. Takarítottunk. Vagyis már aki takarított. Merthogy ugye csak a fél osztály tette tiszteletét ma a suliban és a félnek a fele volt hajlandó valamit is csinálni. A többi késett, ült, bámult, kávézott, zabált, büfézett, kiment cigizni aztán újra és újra ismételgette a fenti igen fontos cselekvések valamelyikét..
Persze, én hülye takarítottam, de minek?! Megint, mint mindig más helyett. Bár, lassan már valahogy meg se lep ez az egész. Ez a baj velem...mármint sok baj van, de most arra gondolok, hogy nem vagyok elég gátlástalan. Persze nem szexuális értelemben. Ezt magyaráztam Neked is valamelyik nap.

Unalmas, monoton, szar nap, egy a sok közül. Egyre inkább nem találom a helyem az életemben és mások életében sem. Ivett, látszólag nagy barátnők vagyunk, mert jó, hogy van kinek dicsekedni, panaszkodni, aki viszonylag elviselhető a többi degenerált közt. De ennyi. Nem jelentek többet neki. Valóban nem. Mindig ott vagyok vele, tulajdonképpen már függök napközben tőle és ő is tőlem. De ő nem azt szeretné, amit én. Én egy feltétlen és jó barátságra vágyom, nem pedig egy olyanra, amikor én teszek a másik kedvére, ő pedig kegyesen elvisel ezért. Márpedig ez van. Eszembe jut, viszek két műzlit, veszek csokit, mindig elfelezem vele. Sosincs innivalója, mindig az enyémet issza. Nem csinál angol házit, ha megcsináltam mindig odaadom neki, vagy legalább segítek. Könyörgök, hogy legalább a szavakat tanulja meg, hogy legközelebb könnyebben tudjak neki magyarázni..., elviselem a hisztijeit, vígasztalom, mikor sírva és kiborulva jön suliba, hallgatom az otthoni problémáit, hallgatom a szerelmi problémáit, elmondom a véleményem, próbálom segíteni, meglepem valami olyannal a születés vagy a névnapján, aminek tudom, hogy örülne, megvárom vele a Bartók téren a 74-est, mikor megyek mamámhoz, megvárom reggel, ha késik a villamos, két kanalat viszek, ha olyan a kajám amit ő is szeret, gyűjtöm neki a kupakokat, sokszor hülyét csinálok magamból miatta, kiállok mellette, jelentkezek helyette, ha nem veszi észre a tanár, zenét küldök, házidogában segítek, mert a barátja vagyok. Mert tudja, hogy feltétel nélkül, bármikor számíthat rám, mert ott vagyok, legyen szó bármiről. Mert az egy barát dolga. Én legalábbis azt gondolom.
Ő elviseli, ha nyűgös vagyok vagy ha nem, akkor elkezd hisztizni vagy bunkózni. Megvár reggel, ha késik a buszom, figyel, ha meséleka szerelmi életemről. Más amúgy nem kifejezetten érdekli velem kapcsolatban, mivel legtöbbször elbambul közben és megkérdezi, hogy most mi van vagy mi?...Elfelejti, amit kérek tőle, általában könyörögnöm kell százszor egy dologért, hogy tudatosuljon. Elég lehangoló, mikor beszélgetünk, de ő nem figyel rám, aztán pedig nem érti, hogy miért nem kezdem előről és hogy most akkor mi is a bajom. Csak simán csalódott vagyok. Ilyenkor és még ezer másik lépésekor csalódom abban, amit szeretnék tőle. Ő még mindig nem érti, hogy nekem nem elég, hogy suliban elvagyunk. Nekem olyan barátra van szükségem, aki ott van velem, bárhol bármikor és bármiért. Nem kérdez, csak ott van. Én ezt megadom, de nem kapom vissza és ilyenkor mindig úgy érzem, hogy pofára estem. Lehet benne valami. Bár ő sosem kérte, amit adtam, legalábbis legtöbbször nem...dehát egy barát nem azért ad és cselekszik, mert kérik tőle. D e ő ezt nem így fogja fel. Ha a szemére vetem, hogy miért nem figyel rám vagy hogy unom, amit művel, azt mondja, hogy ő próbál csak én nem mondok el neki soha semmit. pedig mondok, csak azokat nem hallja meg. Azt hiszem, hogy egy barátnak az is dolga, hogy érezze, legalábbis észrevegye, ha a másik bajban van, rosszul van....szavak nélkül is. Mennie kellene. De mi Ivettel nem vagyunk barátok, én vagyok csak az ő lgjobb barátja, ő pedig nekem egy ember, aki mintha a barátom lenne, de csak magányt éreztet.
Belefáradtam, hogy én küzdök kettőnk helyett és rosszul esik, hogy egyedül most karácsonykor kaptam tőle másodszor valamit. Egyszer egy tükrös karácsonyi ékszertartót, aztán most meg egy kávéscsészeszettet. Aranyos meg minden, úgy csináltam, mintha örülnék. De megint csak csalódtam akkor is. Mert egyáltalán nem tudta, hogy mit vegyen nekem, csak bement a százforintosba és levette a polcról, mert neki tetszett, aztán nekem adta, szeretettel..
Azt viszont értékeltem, hogy legalább ezt nem felejtette el, ha már azt nem is tudja, hogy mikor van a szüli- vagy a névnapom. Nem is írja fel, hogy eszébe jusson. Nem vesz semmit, nem köszönt fel, ha nem terelődik rá a szó, hogy van. Én írtam be a telefonjába egy-két hete a dátumokat. De kár volt. Mert így már semmi értelme az egésznek. Nem fog szívből jönni..erőltetett. Nem lesz meglepetés. Imádom a meglepetéseket. Ezt sem tudja. Igazából ezt senki sem veszi észre körülöttem. Ivett olyan, mint anyám. Ő is próbálkozik, néha úgy csinál, mintha jó anya lenne és hogy tökéletes a kapcsolatunk. Ezzel megnyugtatja magát. Aztán tiramisu tortát vesz szülinapomra. Utálom a tiramisut.
Szóval próbálkozik, de sosem eléggé. Nem megyünk egyikőjükkel sem soha sehová. Nincsenek élményeink.
Egyedül vagyok. Tudom, Te szeretsz, Te velem vagy és nem kéne ezt éreznem, de egyedül vagyok. Te sem értessz sokszor, nekem pedig nincs erőm elmagyarázni, mit miért mondok, csinálok, gondolok. Csak befordulok, elszomorodom vagy észre sem lehet venni rajtam. Olyan is sokszor van. Nincs senki, aki a barátom lenne vagy lehetne Rajtad kívül igazán....nincs senki. Hogyne, persze, mindig mondod, hogy lehetne. De hogy lehetne? A sulim egy diliház, megy a számítás és a képmutatás, nekem pedig elegem van mr bőven a felszínes dolgokból. Mélyebb kapcsolatokra vágyom. Megértésre, nem kínlódásra. Mozira, fagyizásra, beszélgetésre, sétára, barátokra, emberekre, kikapcsolódásra, nevetésre, igazi nevetésre. Mindenki azt hiszi rólam, hogy nem vagyok igazán közösségi ember. Ez nem igaz, mindennél jobban vágyom az emberek társaságára. Csak nem találom egyikben sem a helyem. Nem találom sehol a helyem. Sok fajta embert nehezen viselek el, de elsőre sosem mutatom ki. Mindig elviselem őket, sokáig, kifejezetten sokáig. Csak magamban könyvelem el őket, hogy ilyen vagy olyan. Kifelé sokszor nem mutatom a véleményem. Igyekszem nem rosszban lenni senkivel. Akkor sem, ha tudom milyen. Amég engem nem bánt, nincsenek nézeteltéréseink, nekem nem lehet vele problémám, nem utálhatom, nem lehetek vele ellenséges, akkor sem ha tudom milyen. Azzal, hogy utálkoznék, csak az energiám pocsékolnám. Mégis sok a nézeteltérésem az emberekkel. Olyan emberek vannak a környezetemben, akik ...nem is tudom, nem helyeslem azt ahogyan viselkednek, gondolkoznak, intézik a dolgaikat.. Itt főként sulira gondolok, hiszen nekem az a fő közösségi életem.....(most nevetek....vicces gondolat). Hihetetlenül vágyom arra, hogy érdekeljem az embereket, hogy legalább egy kicsit is foglalkozzanak velem. Alpapvetően sosem vagyok ellenséges, ha úgy állnak hozzám. De aki beszól, bunkózik, azt én miért toleráljam? Nem vagyok Szent Teréz..
Szeretnék fontos lenni, nem csak Neked, szeretném, ha vége lenne a magánynak ami bennem van, Tőled függetlenül. Ezért mentem chatre is. Egyedül voltam akkor is, hihetetlenül egyedül. Aztán hirtelen fontos lettem és érdeklődtek utánam. Kerestek, hívtak, beszélgettek velem, hosszú idő után is. Ott az lehettem, aki vagyok...kár, hogy ennek is csak az lett az eredménye, hogy hülyét csináltam magamból. Adtam..és nem kaptam visszafelé semmit. Egész végig nem. De csak a vége felé esett ez le. Néha most is úgy felmennék, beszélgetni, csak pötyögni, csak ellenni. De aztán rájövök, hogy úgyse lenne semmi olyan, mint amilyennek szeretném. Úgyis menne ott továbbra is a gyűlölködés, a kibeszélés. Nem változna semmi. Ugyanazok az emberek fogadnának. Belőlük pedig nem kell.
Csak őszinteség kellene, pici törődés és figyelem felém. Semmi más. Csak, hogy legyenek körülöttem. Elmehessünk, csak beszélgetni, vagy a másikhoz, vagy csak sétálni, vagy találkozni valahol, vagy billiárd, mozi, tánc...bármi. Csak élni akarok. Egy icipicit élni és kilépni ebből a szarból. Csak jó lenne, ha lennének körülöttem , hogy könnyebben viseljem el azokat az időket, amikor nem lehetsz velem, amikor nem lehetünk együtt. Családra vágyom, szeretetre, gyengédségre. Meglehetne mindenem, mégsincs Rajtad kívül semmim. Van egy apám, akinek fontos lehetnék, de nem vagyok, vannak nővéreim, akikkel beszélgethetnék, találkozhatnék, de nem lehet, mert csak én akarnám. Van egy nagymamám, az egyetlen még élő vérszerinti, aki csak rám akarja erőltetni a tűrést, a képmutatást, amit régen is el kellett viselnem. De nem akarom elviselni többet. Van egy anyám, akinek a társaságára és barátságára mindennél jobban vágyom, mégis mikor oda kerül a sor, rájövök, hogy hogyan reagálna és még az életkedvem is elmegy, szembesülök vele, hogy ő sem az akinek szeretném, hogy legyen. Van egy barátja, akivel jó lehetne a kapcsolatom, akit érezhetnék szinte az apámnak, akinek szintén fontos lehetnék, de nem vagyok, mert nem olyan ember, akiben bízni tudnék, sosem úgy viszonyul hozzám, valahol érezteti, hogy ha tesz is értem valamit, az csak anyám miatt van. Ilyen kapcsolatokra pedig nem igazán van szükségem. Ilyenkor jövök rá, hogy tulajdonképpen családom sincsen, hiszen élek emberekkel, de nem ismernek és én sem őket. Csak gondoskodunk egymásról, elférünk egymás mellett, de ennyi. Nincsenek igazi érzelmek, nincs kedvesség, nincsenek kedves és szép emlékek, nincsenek fényképek, nincsenek képek rólunk, közösen....csak a megszokás van és az elfogadás bár inkább beletörődésnek nevezném. Nem jönnek vendégek, nincsenek anyámnak barátnői, nem mozdul ki, csak Tiborral vagy csak dolgozni jár, bevásárol...ilyenek. Nem akarom ezt. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Ilyen életet se akarok. Mert ha csak ilyenem lehet, akkor inkább nem akarok felnőni, nem akarom ezt megélni. Sokszor mondod, hogy nem érzed, hogy leszel majd öreg, hogy lesz majd szokványos életed, hogy nem fogsz sokáig élni. Mostanra azt hiszem az én érzéseim is kezdenek hasonlóvá válni. Mindennél fontosabb vagy a számomra, sosem foglak elengedni, hihetetlenül szeretlek és ragaszkodom hozzád.Ez az egyetlen dolog, amiért látnak az emberek mosolyogni vagy örülni, másért nem. Csak, mikor Rólad van szó, vagy csak az emlékeinkről. De tudom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek szeretnél. Olyan ez, mint amit én várok anyámtól vagy Ivettől. Szeretsz, nagyon, de aztán mindig szembesülsz vele, hogy nem az igazi ez az egész. Sokszor van, hogy nem értelek meg, vagy Te nem értessz engem. Sokszor próbálkozol és sokszor próbálkozom. De túl sokszor nem találjuk a közös utat. Mindketten szeretnénk, hogy tökéletes legyen a kapcsolatunk, de mindketten máshogyan látjuk a dolgokat, mit hogy kellene, és így csalódunk, mikor nem azt kapjuk egymástól, amire számítunk. Pedig annyira próbálkozunk, mindketten. Ezért vannak a vitáink. Ezért nem értelek én Téged és ezért nem látsz igazán Te sem az én fejembe. És ez a bőgés dolog is. Nem vagyok, vagyis nem voltam ennyire labilis sosem. Nyár óta teljesen máshogy tudom kezelni a dolgaim. Azóta bőgöm el magam minden szaron, azóta nem tudok magamon igazán önkontrollt gyakorolni. Nem megy, próbálkozom , de nem megy. Lassan teljesen hülyének, illetve inkább becsavarodottnak érzem magam és mégjobban fáj, mikor Te is így érzed...ezért sértődöm olyankor annyira meg. Nem normális ez, tudom, de nem tudom mit kéne tennem még ellene. Meguntam ezt is.. Unom az összes dolgom, amit leírtam, ami nem jó. Unom, hogy hiába vannak céljaim, senki sem hisz bennem. "Tökéletes közgazdász lennél, inkább, mint vendéglátós..."
Lehet. És? Akkor mi van? Ez az álmom, hatodik óta ez van bennem. Imádok sütni, imádok készülödni, ha jön vendég. Mindig figyelem az étteremben a pincért, a terítéket, az étlapot, az étel díszítést...Ez az álmom. Honnan tudja bárki is milyen lennék? Ezért olyan igaz, amit egyszer kiírtam magamról iwiw-en. Senki nem ismer engem igazán. Csak egy képet lát és egy véleményt alkot rólam, és azt hiszik, már ismernek, azt hiszik, hogy az a kép helyes, amita tanáraim látnak, azt hiszik az osztálytársaim, hogy olyan vagyok, mint amileynnek hisznek, Ivett is hisz valamit, Te is hiszel. De érteni senki nem ért. Te sem. Senki sem. Igazán senki.
Senki nem gondol bele, hogy talán amit lát, nem is a teljes igazság. Senki nem hiszi el, hogy tudok más is lenni. Csak el vagyok könyvelve és ennyi. Az igazság és, ami bennem van senkit nem érdekel.
Nem akarok olyan lenni, mint anyu...nem akarom..